Kik is ők?

Adatközlő – A magyar nyelv nagy szótára megfogalmazása szerint –  „az a személy, aki valamely gyűjtés során (az adatgyűjtő kérdéseire válaszolva) adatot, információt szolgáltat, írásban vagy szóban közöl”.

A néprajztudományt minden más társadalomtudománytól megkülönbözteti a terepmunka módszere: az, hogy feldolgozandó adatainak, ismereteinek zömét a – mindenkori – kortárs kulturális környezetből gyűjti össze, azaz az adott helyen, adott közösségben élő emberekkel való beszélgetések révén.
A terepmunka módszertana az etnográfia tudománnyá válása (19. század második fele) óta sokat változott. Együd kutatómunkája idején (az 1950-1980-as években) a tudományos norma szerint gyűjtő- és “adatközlő” között a viszony egyenrangúságon alapuló, partneri viszony. A gyűjtés helyzete nem egyoldalú “kikérdezés”, hanem bizalmon és kölcsönösségen alapuló beszélgetés. Ekkoriban vált idézőjelessé és jobb híján fenntartott szakkifejezéssé az “adatközlő” fogalma, hiszen a gyűjtőt segítő emberek nem pusztán adatokat szolgáltatnak, közölnek, hanem emberek, a kutató egyenrangú partnerei az adatgyűjtésben.

Együd korában általános kutatói hozzáállás volt még „menteni a menthetőt”, azaz begyűjteni az épp átalakulóban, felbomlóban lévő paraszti társadalom tagjaitól a kulturális örökséget. Legtöbb adatközlője gyermekként még egy egészen másfajta világban nevelődött, majd megérte a világháború(ka)t és a kollektivizálást, ami teljesen átalakította az egész társadalmat.  Gyűjtései idején azok az emberek, akiket ő felkeresett, egy olyan világban éltek, amely rohamosan és gyökeresen átalakult.  Világháború(k), államosítás, kollektivizálás, politikai propaganda, a vallásüldözés, földosztás, kulákosítás és még számtalan trauma és történeti, társadalmi tapasztalat hatott rájuk. Ezek azonban nem csak az adatközlőket, a kutatókat is meghatározták.  

Együd paraszti származása és habitusa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy gyorsan megtalálja a közös hangot adatközlőivel. Bár tisztelték, leveleikben, beszélgetéseikben tanár úrnak, igazgató úrnak szólították, emellett maguk közül valónak is érezték. Munkája iránti odaadását és irányukban tanúsított őszinte érdeklődését megérezték és sokan megnyíltak neki. Legelső adatközlője, Csalfa Mari élete végéig levelezett vele, meghívta arany- és gyémántlakodalmára is. Borbély Teréz, aki idősebb fia dajkája volt, elpanaszolta neki magányát és fizikai szenvedéseit, míg máskor maga Együd élt befolyásával és fordult a vezetőkhöz, hogy segítséget nyújtson például a kaposvári Sőtér mézeskalácsos családnak. A nagy mennyiségű vallásos folklór, amit be tudott gyűjteni arról tanúskodik, hogy adatközlői bizalmukba fogadták, hiszen ezeket egy olyan korban osztották meg vele, amikor még elevenen élt az emlékezetekben a vallásüldözés keserű tapasztalata. De ugyanilyen bizalomra utal a Gelencsér Sándor által küldött, a maga korában jelenkori folklórnak számító téeszcsúfoló is.